A saját pályádon úszol - Interjú Hosszú Katinkával

Az elhalasztott tokiói olimpiára készülve milyen szellemiségben viseled a napi két edzést?
Igyekeztem nem törésként megélni, hogy elmaradt. Ahogy sok mással az életben, most is a jó oldalát próbálom látni a dolgoknak. Ebből a helyzetből is előnyt kovácsolva sokat pihentem, több időt tölthettem a családommal, a barátokkal. Ezért egy kicsit hálával is gondolok az elmúlt időszakra, mert bevallom, hogy ez a kikapcsolódás, szabadidő már régóta nem volt része az életemnek, főleg az utóbbi években.

A napi két edzéshez pedig már hozzászoktam – függetlenül attól, hogy edzőtermiről vagy medencésről van szó – nagyjából 9-10 éves korom óta. Mindent ehhez igazítok, a tanulást is. Az egyetemi évek alatt nehéz volt, a legtöbbször az alvás rovására ment.
Sportolói fejjel azt gondolom, hogy lesz olimpia, és bár a felkészülésben nem tartok ott, mint tavaly, egy év még hosszú idő.

Mikor döntötted el, hogy az úszás lesz az életed, hogyan választottad ezt a pályát?
Nagyon szerencsés vagyok, mert a nagyapám tanított meg úszni, ő volt az első edzőm, neki nagyon sokat köszönhetek. Ő mondta mindig, hogy tehetséges vagyok, és sokat beszélgettünk az úszásról. Emberként is rengeteget tanultam tőle.

Például megtanított célokat kitűzni és azt is, hogy a hozzájuk vezető úthoz mennyi munkára van szükség. Minden évben leültünk és megbeszéltük, hogy a következő esztendőben mit szeretnénk elérni.

Hamar elkezdtem versenyezni, ifi- és Európa-bajnokságokat viszonylag korán nyertem. Nagyon érdekes, hogy a nagyapámmal volt egy egyezségünk még gyerekkoromban. Kaptam ezer vagy ezerötszáz forintot, ha megnyertem egy versenyt. Amikor az USA-ban lediplomáztam, és nekiindultunk világkupaturnénak, ugyanígy
1000-1500, csak éppen dollár volt egy-egy verseny nyereménye. A különbség csupán a pénznem volt, de a jutalom érzése hasonló.

A Felsőoktatási Rangsor elsősorban a 16–20 éves korosztálynak szól. Ahogy visszaemlékszel, mi hajtott akkoriban, hogy erősen küzdj, vagy eddz?
A kitartást ma nehéz elsajátítani, és szinte már csak a sport marad, ahol ezt a mai fiataloknak meg lehet tanítani. Mindent áthatnak az instant eredmények és a gyors reakciók, pedig az igazán értékes dolgokra sokat kell várni, sőt sokat kell küzdeni értük.

Érdekes, hogy felnőttfejjel értékelődik fel igazán, amit nagyapámtól kaptam, és amit nehéz is egy mondatban elmondani, hiszen nemcsak az edzőm volt, hanem a mai napig a mentorom.

Egyfajta életfilozófiát adott át, amit nem lehet sehol máshol megkapni. Az úszás és a sport kitartást igényel, és sokan bele sem gondolnak, hogy egy-egy tizedmásodperc lefaragása mennyi munkával jár. A küzdelem ugyanakkor számomra mindig is könnyű volt, mert nagyon szerettem ezt csinálni. A tanulás szintén sosem esett igazán nehezemre, egy-egy féléves anyagot két hét alatt tanultam meg. Általában vizsgáztam, de ha egy tárgyból be tudtam menni a számonkérésekre, akkor sokszor, mint mindenki másnak, megajánlottak egy jegyet. Épp így volt minden már a gimnáziumban is.

A tanulásban is tudtam használni, amit az úszásban: célokat tűztem ki, felmértem a szükséges munkamennyiséget, aztán beletettem azt az időt és energiát, ami kellett.

Az USA-ban jártál egyetemre. Megosztanád a tapasztalataidat, hogyan jutottál ki és milyenek voltak azok az évek?
Tizenöt évesen határoztam el – egyedül –, hogy Amerikába fogok járni egyetemre, és mivel addigra már elég önálló voltam, elkezdtem az edzővel, az intézményekkel levelezni e-mailen, és megtudni, mi hogyan működik. Magántanulóként az angoltanárom segített, ha nem értettem valamit. Mivel tudtam, hogy a versenyek miatt az érettségi éve nagyon terhelt lesz, már előtte emelt szintű érettségit tettem franciából és angolból. Utóbb derült ki, hogy ez a jeles érettségi nem elegendő, ha angol nyelvterületen akar tanulni valaki.

Emlékszem, amikor az osztályfőnök megkérdezte, hogy hova adtam be a jelentkezésem, és mondtam, hogy sehova, mert én az USA-ba megyek tanulni, mindenki unszolt, hogy jelentkezzek valahova itthon.

Nem hitték, hogy valóban kijutok és azt sem, hogy olimpiai bajnok leszek.

Le kellett tenni a SAT-vizsgát, ami nem sikerült olyan fényesen, de az edzőnk, akihez jelentkeztem, dönthetett, hogy az ösztöndíjat, ami öt teljes ösztöndíj volt, milyen arányban osztja el a jelentkezők között.

Hátrányom volt, hogy a szüleim nem beszéltek angolul, így nem tudtak segíteni abban, hogy lobbizzanak értem a százalékok tekintetében. Mivel ez júliusban volt és augusztus végén utazni kellett, több mint izgalmas várakozásban volt részünk. Végül 90 százalékos ösztöndíjat ajánlottak nekem, amire azt mondtam, hogy nem tudom elfogadni, mert örülök, ha a repülőjegyre összeszedem a pénzt. Mindenképpen Amerikába akartam menni, így – bár a lehetséges két úti cél közül Kalifornia sokkal vonzóbb volt és a University of Southern Carolina (USC) volt az elsődleges választásom – ekkor már hajlottam arra, hogy mégis a Kentuckyban lévő egyetem lehetőségét fogadjam el. Édesanyámat kértem meg, hogy a kitöltött papírokkal menjen el a postára, de még mielőtt ezt másnap megtehette volna, a postaládában megtaláltam az értesítést, hogy mégis megkaptam a USC 100 százalékos ösztöndíját. Cseréltük a papírokat, aláírtam a szerződést, mehettem Los Angelesbe.

Mit gondolsz, egy fiatal hogyan döntsön a pályaválasztásáról?
Mindenképpen azt csinálja, amit szeret, mert akkor nem esik majd nehezére valamibe sok munkát tenni és eredményeket elérni.

Az interjú egy részletét megnézheted itt:

A teljes interjút pedig a 2021-es Felsőoktatási Rangsorban olvashatod el. Többek között megtudhatod azt is, hogy mi motiválta Hosszú Katinkát az edzéseken, mi a kedvenc úszásneme, milyen nehézségei voltak az külföldi egyetemen, és mit jelent számára az úszás.
A Figyelő Felsőoktatási Rangsor 2021 kiadványt keresd az újságárusoknál vagy rendeld meg a http://lapcentrum.hu/rangsor linken!