Jane Goodall, minden csimpánz jóságos nagymamája

Társas lények vagyunk, akik igénylik, manapság meg szinte sóvárognak az együttlétért. December tájéka ünnepi időszak a legtöbb kultúra számára, amikor az emberek összegyűlnek – sajnos most csak módjával tudjuk ezt megtenni. Jane Goodall az elsők között volt, aki az emberhez hasonló, érző, családban élő lényekként tekintett legközelebbi „rokonainkra", a csimpánzokra.

Egy kislány, aki nagyon szerette a plüssét

1934-ben született jól szituált Londoni családba, apja üzletember, anyja író volt. Kiskorában mackó helyett plüss csimpánzt kapott, amit ma is íróasztalán tart. Saját bevallása szerint állatok iránti szeretetét ez a figura indította el, ez a szenvedély tette őt a főemlősfaj legnagyobb ismerőjévé.

Afrikáért is rajongott, így került egy ismerőse kenyai farmjára, ahol titkárnőként dolgozott. Itt kereste fel Louis Leakey paleontológust, aki szárnyai alá vette. Jane lett „Leakey Angyalainak" egyike, a tudós három nőt választott ki a csimpánzok, gorillák és orangutánok megfigyelésére. Goodallnak – mint már tudjuk – a csimpánzok jutottak.

Jane Goodall és Hugo van Lawick 1974-benFotó / AFP

Szelíd forradalom

Munkáját többször kritizálták módszerei miatt. A hatvanas években hallatlan volt, hogy elnevezte a megfigyelt példányokat, az addig megszokott számozás helyett, ami az érzelmi kötelékek kialakulását volt hivatott gátolni. Ennél is továbbment, amikor vérlázító módon, az állatok személyiségéről beszélt és emberi érzelmekről, kifejezésekről számolt be.

Szakmai körökben jogosabb kritika a mesterséges etetés negatív hatása, amit Goodall maga is elismert, de hatásának mértékéről nincs egyértelmű bizonyíték. Szerencsére ez nem nyomja rá a bélyegét az eredményekre, amiket elért azzal, hogy megmutatta a világnak a csimpánzok értő és érző arcát.

Sófalvi Márton