“A jövőbe vezető út a pedagógus képzésen múlik” - interjú az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorával

Óriási életutat járt be, a mostani rektori feladatai miben hoztak Önnek újdonságot, milyen érzés a rektori székben, mi jelenti most a legnagyobb kihívást?
Alapvetően tanár vagyok, a természetes életformám a tanítás; pedagógusokat képzek nagyon régóta. Az életút, ami mögöttem van, nagyon fontos tapasztalatként hozta, hogy a jövőbe vezető út a pedagógus képzésen múlik. A köznevelés itthon egy nagyon sok komponensű rendszer, de az alapvető kulcs a pedagógus képzés és továbbképzés kezében lenne. Érdekesség Magyarországon, hogy miközben 2011 óta újratervezték az egész magyar oktatási rendszert, a pedagógus továbbképzési rendszerhez mégsem értünk igazán. Alapvetően nem a kezdők határozzák meg a pedagógus halmazt, hanem több, mint százezer, már közepesen régen pályán lévő tanár, tehát ez egy hiányzó szektor. Érdekes lehetőség számomra, hogy egy viszonylag kicsi és állami szempontból független főiskolát vezetek. Itt nagyon sok alternatíva van arra, hogy kísérletezzünk a koszerűsítésben, komoly bizalom van irántunk a fenntartó részéről. Kellően kicsik vagyunk ahhoz, hogy könnyebben mozogjunk, és egy nagyszerű oktatói kar áll ehhez a rendelkezésre, tehát mi például tudunk azon gondolkozni, hogy a tanító képzésünket radikálisan máshogy szervezzük, mint mások.

Tanít is a Főiskolán?
Persze, pedagógiai tárgyakat, kétféle kurzusom van. Az egyik bevezetés a pedagógiába kurzusom: lényegében amit a pedagógia világáról, nevelésről, a pedagógiával kapcsolatos jogszabályokról tudni kell, az ebben a kurzusban áll össze. Továbbá leendő pedagógusoknak tehát kisgyermeknevelőknek, óvodapedagógusoknak, tanítóknak pedig gyerekek és a pedagógusok kompetenciáiról és a kompetencia alapú nevelésről, tanításról tartok kurzust.

Milyennek látja a pedagógusképzés jövőjét? Milyen terveik vannak az Aporon?
Kísérleti módon, egy kis lombikban meg tudjuk azt valósítani, amit én az egész pedagógusképzéstől várnék és remélnék: hogy bátran megnézzük azt, hogy mi a cél. Az a helyzet, hogy annak, hogy mit és hogy tanítunk, ma még döntően okai vannak és nem céljai. Azért csinálunk valamit valahogy, mert így szoktuk, ez a hagyomány. Mi megpróbáljuk azt a fordulatot megtenni, hogy mindent elengedünk és megnézzük, hogy milyen pedagógusokat mire kellene képezni ahhoz, hogy ők a 21.században helyt álljanak. Ehhez igazítunk hozzá mindent, hogy mit tanítunk, mennyit, hogyan. Például ha a köznevelésben jó lenne, hogy ha egy pedagógus a kooperációra, projektmunkára, problémaközpontúságra nevelné a gyerekeket, akkor első lépésként azt kellene elvárni tőle, hogy ezt megtanulja a felsőoktatási képzésében. A következő lépés, amit mi meg is fogunk tenni, hogy így is oktassuk őket. Például egy szigorlat nálunk már most sem egészen olyan, mint más helyeken, de rövidesen egyáltalán nem olyan lesz. Kihúzott tétel helyett adaptív teszttel gyakorolhatnak bármilyen segédeszközzel a hallgatóink, szabadon, otthon, online. A szóbelihez egy kooperatív problémamegoldó helyzet a gyakorlat, amiben csoportosan vesznek részt. Lehet, hogy egy klasszikus felsőoktatási oktatónak égnek állna a haja attól, hogy ezt hogyan értékelje, de szerintem nem ez a lényeg.

Jelenlegi járványhelyzetben hogyan működik az online oktatás, volt-e sürgős intézkedés, amit meg kellett lépni, amikor idejött?
A főiskola nagyon jól vette az akadályt már az ide érkezésem előtt, sőt nem csak az első sokkot élte túl, hanem nagyon bölcs intézkedések történtek az első tapasztalatok után is. Teljesen olajozottan működik, néha az az érzésünk, hogy szinte már csapdaszerűen csábító kezd lenni az online oktatás, hiszen sok szempontból kényelmes.

Tervezik, hogy a pandémia lecsengése után bizonyos kurzusokat az online térben tartanak majd továbbra is?
Nyilván igen, sok előnye van, a diákoktól is ezt a visszajelzést kapjuk. A személyes együttlét, beszélgetés és interakció viszont kiválthatatlan online módon, de vannak olyan típusú kurzusok, meg alkalmak, ahol nagyobb előny az, hogy könnyű megszervezni online, mint az, hogy egy légtérben legyenek együtt az emberek.

Katolikus pedagógusokat nagyon nehéz nevelni, milyenek a diákok és milyen nehézségeket lát ebben?
Mi egy államilag elismert, átlagos felsőoktatási intézmény vagyunk, akik nem fogalmazhatunk meg és nem is akarunk megfogalmazni olyan elvárásokat, hogy ide csak olyan érkezhet és távozhat, aki katolikus. Általában azt szoktam tanítani, hogy egy katolikus ember az katolikus pedagógus. Aki hívő ember, az a katedrán is hívő ember meg a fürdőszobában is, nem csak vasárnap a szentmisén. Mi azt tudjuk adni, hogy aki úgy jön be, hogy hívő, az egy elég alapos lehetőséget kap a tájékozódásra és a megélésére annak, hogy mi az, hogy katolikus szemlélet a pedagógiában. Aki nem úgy jön be, intellektuálisan az is kap erről információkat. Itt egy kicsit konszolidáltabb csoporttal találkozunk, illetve olyannal, akiknek egységesebb az értékrendje, társadalomszemlélete, stb. tehát valamennyivel homogénebb a társaság, mint egy átlag felsőoktatási intézményben. Hozzáteszem, hogy maga az óvodapedagógus és tanítóképzés miliője eleve egy kicsit homogénebb, mint más szakokon. Viszonylag erősebben elkötelezett társaság, ezek olyan szakok, ahova sokkal tudatosabb pályaválasztási céllal jönnek országosan a fiatalok, sokkal kisebb a lemorzsolódás, mint máshol és a pályára állás is sokkal biztosabb. Oktatói szemmel nézve egy szerencsésebb közönséggel állunk szemben.

Mennyire fontos a jelentkezőknek, hogy az intézmény katolikus?
Korábban a Pázmányon például nagyon markáns volt ez a vonal, óriási bizalom kellett a családok meg a fiatalok részéről is, hogy oda merjenek menni és akkor még majdnem kizárólagos motívum volt az elköteleződés. Ma már egy picit feladták ezt, hogy ne csak réteg egyetem legyenek. A Pázmányon azon kevés tanár közé tartoztam, aki ki merte mondani, hogy katolikusok vagyunk és ez egy ilyen egyetem, de úgy láttam, hogy volt rá fogadóközönség. Az Apornál ez stratégiai kérdés: ha rajtam múlik, akkor ez most meg fog változni velem. Mi sokkal könnyebben fel tudjuk vállalni az elég egyértelmű katolicizmusunkat, hiszen nincs versenykényszerünk. Azt gondolom, hogy több száz katolikus középiskolával egy országban igenis van olyan fajta igény, hogy valakinél ez szempont legyen. Nyilván nem kényszer, nem zárjuk le senki előtt a kapukat, aki jönne, de szeretnénk ezt hangsúlyosan vállalni. Alternatíva szeretnénk lenni, azoknak, akinek ez fontos szempont.

Ennek megvalósulását tekinti rektorként a legnagyobb küldetésének?
Mindenképpen érdekes gondolati kísérlet, hiszen nyilván azzal, hogy ezt hangsúlyozzuk, azzal kockára tesszük, hogy azoknak akiknek ez nemhogy nem szempont, de adott esetben riasztó is, elveszítünk hallgatókat. A stratégia viszont egy olyan hipotézisből indul ki, hogy ez jól sülhet el.

Beszéljünk egy kicsit a húsvétról, mit gondol mit jelent ma a fiataloknak és tudják-e általában, hogy mit jelent? Nekem az a tapasztalatom, hogy szeretjük összekeverni az egyházi ünnepeket, Ön ezt hogy látja?
Ez így van, akármennyire is vagyunk egy keresztény európai kultúra örököse és alapvetően keresztény meghatározottságú kultúrában élünk; a vallását gyakorló emberek csak nagyon szűk része a társadalomnak. A húsvét és a karácsony a II. Világháború után egy elég komoly tudatformálási témakörbe tartoztak, tehát nem véletlen, hogy a húsvéthoz még véletlenül se a halál és a feltámadás jut eszünkbe, hanem a sonka meg a nyuszi. Aki nem gyakorló keresztény, maximum azt tudja, hogy egy vallási ünnep. Kíváncsi lennék például, hogy hányan tudják, miért tartjuk a nagypénteki munkaszüneti napot? Az viszont némi optimizmussal tölt el, hogy bár az ifjúság körében is ijesztően kis arányban vannak vallásgyakorlók, ha az egyházon belül nézzük, azért a 15-30 évvel ezelőttihez képest sokkal erősebb a fiatalok jelenléte és aktív közreműködése az egyházi életben; vagyis a fiatalság esetében egy élcsapat jelleg mutatkozik. Bár összpopulációban nagyon kevesen vannak, de van egy nagyon kemény mag, akiknek nem egyszerűen egy hagyomány, hanem tényleg megélik az ünnepet.

Mit jelent Önnek ez az ünnep a mostani járvány helyzetben?
A járványhelyzet nekem tökéletesen illeszkedik ehhez az ünnephez, mert az a sötétség, bizonytalanság, halálfélelem, ami körülvesz minket és néha belénk is lopózik, az olyan tökéletesen lefesti a nagyheti állapotot, hogy az már szinte kínos. A történelem és a Jóisten ennyire ajándékba adta a Nagyhetet. Nyilván ebben a helyzetben a feltámadás az most egy külön öröm, és hitet ad, jó lenne, ha a párhuzam annyira szépen folytatódna, hogy húsvét vasárnapra elmúlik a covid. Valószínűleg ez nem így lesz, de arra a hitre, ami a feltámadásból következik, pont szükségünk lesz. Nekem most szinte ízléstelenül passzol egymáshoz a valóság és a húsvét üzenete.

Mire a legbüszkébb?
Lehet, hogy nem ilyesmit akar hallani, de akkor is azt mondanám, hogy a feleségemmel való házasságom és az 5 gyermekem. Ha az a kérdés, hogy szakmailag mire vagyok a legbüszkébb, akkor is ezt mondanám. De van még valami, amit megemlítenék szakmailag, bár ez teljesen semmitmondónak hangzik: egy szalagavató táncra vagyok a legbüszkébb. Egy osztályom csinálta, tulajdonképpen meglepetésből nekem, nem mesélem el az egészet, de csak azért, mert nincs jelentősége. Pedagógiai szempontból, vagyis az én szakmám szempontjából viszont ez volt életemben a legszebb visszajelzés arra, hogy jelent valamit az, amit csinálok.