“Minden szép, amire szeretettel nézünk.” - Tanítsunk Magyarországért!

Kiss Fruzsina, a Debreceni Egyetem tanárszakos hallgatójaként már két éve a Tanítsunk Magyarországért Program egyik mentora, vele beszélgettünk élményeiről.

Mit tanácsolsz a leendő mentoroknak?

Az alap szemlélet, ami egy mentorban meg kell, hogy legyen a gyerekek irányába, hogy tehetségesnek lássuk őket, és segítsünk abban, hogy rátaláljanak önmagukra. Ez a program azért is jó, mert önismereti utazás, de nemcsak a gyerekeknek, hanem nekünk, mentoroknak is. Mi is fejlődünk a gyerekek hatására. Az is fontos, hogy a mentorok összeszokjanak, megismerkedjenek egymással. A kedvenc idézetem, hogy tulajdonképpen minden szép, amire szeretettel nézünk. Számomra ez a program pontosan erről szól.

Mikor és miért csatlakoztál a programhoz?

A Debreceni Egyetemen tanulok, tanár szakon. Bagamérban mentorálok második éve, öt nyolcadikos kislány mentora vagyok. Amikor először találkoztam a programmal, szerelem volt első látásra. Nekem mindig is fontos volt, hogy tudjak segíteni az embertársaimon, 14 éves korom óta önkénteskedem Debrecenben, idősek otthonában, fogyatékkal élő gyermekek foglalkozásain, részt vettem ruha-, játék-, pénzgyűjtés szervezésében. Debrecen megkapta a Gondoskodó Város címet, amire nagyon büszke vagyok, és úgy gondolom, hogy nekünk, fiataloknak is ez egy üzenet. Ha a gyerekeknek tényleg tudok segíteni, ha szélesíteni tudom a látókörüket, élményeket tudok adni, akkor már megérte csatlakozni a Tanítsunk Magyarországért programhoz.

Milyen a gyerekekkel dolgozni? Hogyan fogadtak?

Nagyon jó. Az első találkozásunkkor már megvolt az összhang köztem és a gyerekek közt. A mentortáborban találkoztunk, ahol ott volt a bagaméri iskola is. Később elmentünk az iskolába, ahol megtörtént a mentorválasztás. Összesen 29 gyereket mentorálunk hatan. Bementünk az osztályterembe, bemutatkoztunk, már akkor láttam a lányaimat, mind az öten barátnők. Ők engem választottak. Mivel már a táborban is jó viszonyba kerültünk, nyáron elkezdtünk beszélgetni, úgyhogy tökéletesen alakult minden.
Ez nem egy alá-fölé rendeltségi viszony, inkább partnerség. Mi azért vagyunk a gyerekek mellett, hogy segítsük őket, legyen szó lelki dolgokról, tanulásról, bármiről. Az aktív hallgatást alkalmazom: ha megkeresnek, nyitott vagyok, és ha beszélgetünk, rávezető kérdéseket teszek fel, de nem faggatom őket.

Fotó/ Juhász Benedek

Milyen eredményeket értetek el a mentoráltakkal együtt?

Nagyon büszke vagyok rájuk, mert mind az öten szeretnének továbbtanulni. Két lány ápolónő szeretne lenni, a harmadik cukrász, a negyedik rendészeti iskolába szeretne járni, az ötödiket pedig már fel is vették abba a gimnáziumba, amit kinézett magának. Amikor találkoztunk, azt éreztem, hogy egy támogató közegre van szükségük, mert a céljaik már nagyjából körvonalazódtak, én pedig abban próbáltam segíteni nekik, hogy legyen önbizalmuk és kitartásuk a megvalósításhoz. Végül is ez a mi munkánk. Meg kell találnunk a gyerekekben a tehetséget, és segítenünk kell őket ennek kibontakozásában. Én hiszek abban, hogy mindenkinek megvan az útja, az útkeresésben szeretnék segítséget nyújtani ezeknek a lelkes, okos gyerekeknek.

Milyen közös programokon vettetek részt eddig?
Az egyik első közös programunk a tavalyelőtti adventi vásár volt. Elhoztam a gyerekeket Debrecenbe. Nagyon szeretek gondoskodni róluk, elmentem értük, majd eljöttünk busszal Debrecenbe, de már előző este készítettem nekik egy csomagot, hogy legyen mindenkinek uzsonnája, enni- és innivalója. Az Arany Bikában ebédeltünk, nagyon tetszett nekik az üvegterem és mindenféle finom ételt kipróbálhattak. Ezután beültünk moziba, nagyon jól éreztük magunkat. Egy mesét néztünk meg, szerintem nagyon fontosak a mesék, sok mindent meg tudnak tanítani nekünk. Az a jó a mentorálásban, hogy mi korban nagyon közel állunk a gyerekekhez, még bennünk vannak azok a dolgok, amik a fiatalságot jellemzik, egy kis bohémság, a carpe diem életvitel, de azért felelősségteljesebbek is vagyunk.

A mentorálás pedig egy komoly feladat. Amellett, hogy rengeteget nevetünk együtt és jól érezzük magunkat, nyilván a nevelési célzat sem veszhet el. Most, hogy online mentorálásra kényszerített minket a járvány, próbálom filmeken keresztül tanítani, nevelni a lányaimat. Megmutatom nekik, hogy milyen fontos a barátság, a család, a hűség és hasonlók.

Ért olyan élmény, amire azt mondtad, hogy szinte el sem hiszed?

Amikor elkezdődött a mentorálás, szerettem volna megismerkedni a szülőkkel, fontosnak tartom, hogy a család is valamilyen formában részese legyen a programnak, hiszen az ő gyerekeikről van szó. Megkértem a szülőket, hogy találkozzunk egy kvázi fogadóóra keretében. Ez meg is történt, ott voltak a gyerekek, a szülők és én. Egy nagyon jó beszélgetés alakult ki, olyannyira, hogy az egyik szülő meg is kérdezte, hogy jöhet-e jövő héten is? Ez nagyon jólesett, de meg is lepett, hogy ilyen hamar befogadtak. Ez is megerősített abban, hogy amit csinálok, az jó.
Nagyon hálás vagyok, amiért ilyen közegben élhetek és dolgozhatok. A tanárképzésem alatt az egyik leghasznosabb kurzusom volt a Tanítsunk Magyarországért, rengeteg tudást és tapasztalatot adott, amit egész életemben használhatok.

Hogyan hatott a diákjaidra, rád, a mentorálásra a járvány? Hogyan tartjátok a kapcsolatot?

Azt tapasztalom, hogy fontos a digitális kompetenciák fejlesztése. Most, hogy az iskola is és a mentorálás is az online térbe került, kell erről beszélni. Meg kell tanulni e-mailt írni, ZOOM-ot használni, és egyáltalán az online térben kommunikálni. Én azzal próbálom enyhíteni ezt, hogy minden nap beszélek a gyerekekkel, megkérdezem, hogy vannak, mi újság velük, mennyi tanulnivalójuk van, tudok-e segíteni. Hetente-kéthetente küldök egy filmet nekik, amiről beszélgetünk. Most a SuliLife novellapályázatára is készülnek, írnak a gyerekek. Alapvetően aktívak maradtak, de persze jobb lenne személyesen találkozni.

Mennyire volt új számodra a kistelepülésen élők környezete, életvitele?

Ezek a gyerekek kissé elszigetelten élnek a nagyvárosi gyerekekhez képest. Mi azon vagyunk, hogy élményeket adjunk nekik, hogy lássák, milyen a világ, milyen a tágabb tér. Ami nekünk természetes, az a gyerekeknek újdonság, és nagyon jó élmény nekem is, ha én mutathatok nekik valami újat.

Fotó / Juhasz Benedek

Milyen a közösség egyetemi szinten, és az általános iskolában?

A mentorokkal kialakult egy támogató, baráti kapcsolat, mindent meg tudunk beszélni. Hetente beszélünk, ötletelünk, próbáljuk kitalálni, hogyan lehetnénk hatékonyabbak. Az egyetem minden téren támogató, illetve a bagaméri általános iskolával is nagyon jól tudunk együttműködni. A kapcsolattartónkkal nagyon jó viszonyunk alakult ki, mindenben partner. A program minden szereplője ugyanazért a célért van itt, így gördülékeny és eredményes a kapcsolatunk.

Mik a további terveid a programban, folytatod akkor is, ha a mentoráltjaid elballagnak?

Ez olyan lehet, mint amikor egy osztályfőnök 4-5 évig dolgozik a gyerekekkel, aztán a gyerekek elballagnak. Bontogatják a szárnyaikat, keresik az útjukat. Én úgy tekintek erre, hogy ballagás után is elérhető leszek a gyerekek számára, nem fogom őket elfelejteni. Persze már nem olyan minőségben, mint mentor, de szeretnék része lenni az életüknek. Örülnék, ha megmaradna egy baráti, ugyanakkor támogató viszony köztünk. Szeretnék minél tovább a programban maradni, új gyerekeket kapni. Velük is meg szeretném majd találni a közös hangot, szeretnék táptalaj lenni az elképzeléseikhez, szeretnék támasztófa lenni, ami mellől el lehet rugaszkodni.