Ciki, ha nem túlórázom? Miért olyan divatos a munkamánia?
Tudjuk, hogy káros az egészségre, hosszútávon depresszióhoz és kiégéshez vezet, mégis felnézünk azokra, akik halálra dolgozzák magukat. Miért idealizáljuk a kimerültséget?
Bár pár évtizede már magunk mögött hagytuk a hatnapos munkahetet, és egyre jobban terjednek azok a felmérések, amik azt állítják, hogy ha munkaidőről van szó, a kevesebb több, mégis megvannak olyan helyek, ahol a munkamánia nagyon is dicséretes.
Ezen az sem segít, hogy az elmúlt egy évben a munkahely és a magánélet határai elmosódtak: kutatások szerint a tavalyi átlag 7,3 óra helyett már 9,2 órát tölt hetente az emberiség fizetetlen túlórával.
A média is tesz azért, hogy még azok is szükségesnek érezzék a túlmunkát, akik egyébként nem lennének rákényszerítve.
Az internetet ellepő „motivációs" idézetek öltönyös alakok elé photoshopolt szövegei mind arra emlékeztetnek, hogy csak akkor lehetsz sikeres, ha sosem állsz le egy pillanatra sem. Japánban például a II. világháború utáni újjáépítések nyomán alakult ki a túlórázás kultúrája, ami már komoly társadalmi problémává nőtte ki magát.
Amellett, hogy sokan a megélhetésért dolgoznak többet, mások pedig egy előléptetésért, mára a
Három órát aludtam." és az „A héten hatvan órát dolgoztam.
mondatok dicsekvésnek számítanak.
Az a legmenőbb, aki nem áll meg a kimerültségig. A jelenségben különösen érintettek a fiatal munkavállalók, akikre nagy nyomás nehezedik, hogy egy bizonytalanabb gazdasági helyzetben is boldoguljanak. A fizetések kevesebbet érnek, az ingatlanárak szárnyalnak, és arról még fogalmunk sincs, hogy a világjárvány hatására hogyan fog átalakulni a munka világa.
Lehet, hogy épp ezzel érkeztünk fordulóponthoz: a járvány minden borzalmával együtt is felhívta a figyelmünket a munka, tanulás és szabadidő egyensúlyának fontosságára. Ha eddig nem gondolkoztunk el azon, hogy mibe is kerül az, hogy presztízskérdést csinálunk a túlmunkából, itt az alkalom, hiszen az új helyzet a legjobb lehetőség, hogy változtassunk.