Út Dél-Pestről a Berlini Operaházba: Interjú Kissjudit Anna operaénekessel
Hitelesek, sikeresek és érdemes rájuk; a hivatásukra, a betöltött szerepükre, az elvégzett munkájukra figyelni. Szeretem az inspiráló, különleges történeteket és az azokat szövő, csodálatra méltó embereket. A szürke hétköznapok üde foltjai ők. Sorozatomban olyan motiváló személyiségeket mutatok be nektek, akik a szakmai útkeresésükről, illetve a választott pályájuk nehézségeiről és szépségeiről mesélnek.
A családban két operaénekes is van, hiszen a bátyád, Kiss András is ezt a pályát választotta. Ő inspirált, hogy ugyanezt az utat válaszd?
Ezt nyilván nehéz megmondani, de abszolút inspirált. Nyolc éves voltam, amikor ő elkezdett a zeneiskolába járni, és már az első énekvizsgája nagyon nagy hatással volt rám. Viszont az a pont, ahonnan én igazán datálom az érdeklődésemet AZ előadás (egyben a bátyám debütálása operaénekesként): Puccini Bohém élete volt Szegeden. 13 éves voltam akkor.
Otthon hallottatok, hallgattatok operát?
Alapvetően olyan családban nevelkedtünk, ahol a zene az nagyon meghatározó volt; még beszélni sem tudtunk, de édesanyánk már énekelt velünk, nekünk. Természetesen tudtunk operákról, de napi szinten nem volt jelen ez a műfaj az életünkben. Pár évvel később, miután elkezdett a bátyám énekelni, viszonylag hamar kiderült, hogy neki operai hangja van. Innentől kezdve kezdtünk igazán operát hallgatni a családban. Ma már a zene csúcsaként, a zene rendkívül magas fokaként gondolok erre a műfajra.
Mikor dőlt el végleg, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?
Kezdetben a szüleim óva intettek. Hiszen mennyi esély van arra, hogy egy családban két gyerek is profi szinten foglalkozzon operaénekléssel? Nem akarták, hogy kudarcokat halmozzak és olyan szakmát válasszak, amiben nem tudok elég sikeres lenni. Emiatt olyan gimnáziumba irányítottak, ahol nyelveket tudtam tanulni, hiszen azzal nem lehet mellényúlni. A fordulópont a már említett Puccini előadás volt. Annyira fantasztikus darab, olyan gyönyörű, szerelmi történet, ami fiatal kamaszlányként engem nagyon meghatott. Ezután kezdtem el komolyabban érdeklődni az opera iránt.
Tanulmányaidat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytattad. Mesélnél a képzésről?
Ez egy klasszikus ötéves (3+2) képzés. Az első három évet a klasszikus énekművész alapszakon töltöttem. Itt - leszámítva a magánénekórát és a korrepetíciót - csoportos órák vannak. Többek között kamaraének órák és elméleti órák (pl. zenetörténet, zeneelmélet, művészet management).
A két év mesterképzésen pedig operaének, valamint oratórium és dalének szak között lehet választani. Engem ez utóbbira irányítottak. Itt már több gyakorlati és idegennyelvi óránk volt. Nekem ez volt igazi felkészítés a pályára: részt vehettem az opera szak produkcióiban és utolsóévesként már az Operaházban is kaptam lehetőséget.
A diploma az ötödik év végén egy koncert, ami neked sajnos online zajlott 2020 nyarán. Mi történt utána?
A képzés végén a külföldi operastúdiók világa felé irányítottak, ami gyakorlatilag egy posztgraduális képzés. Így lettem a Berlini Állami Operaház operastúdiójának ösztöndíjasa két éve, ahol segítenek nekünk felkészülni a szabadúszó életre. Itt már kaptam lehetőséget kisebb-nagyobb szerepekre, illetve mesterkurzusokat szerveznek nekünk, valamint vannak még énekóráink és hangképző tanáraink is.
Mit gondolsz, mennyit „tett hozzád” az egyetem a tanulmányokon kívül?
Az elméleti képzésen túlmutatott a kapcsolatom a tanáraimmal; a szakmai támogatáson kívül emberileg is sokat kaptam tőlük. Nem voltunk sokan a képzésen, leginkább egy kis családhoz tudnám hasonlítani a közeget.
Volt kedvenc tanárod vagy órád?
A zenetörténet órákat nagyon szerettem Bata Andrással, illetve később Kovács Sándor tanár úrral. Mindketten úgy tudták átadni azt a rengeteg információt, hogy rögtön megragadt. Mesterházy Mátéval is nagyon szerettem a művészetismeret órákat. Ott operákat (akár különböző rendezéseket) elemeztünk. Sok értékes darabot ismertem meg így, amit szerintem magamtól soha nem néztem volna meg. A zeneelmélettel viszont sokat küzdöttem, mivel le voltam maradva azoktól, aki konzervatóriumból érkeztek.
Mit tanácsolsz azoknak, akik ezzel a szakmával kacérkodnak: egyetemi diploma nélkül is meg lehet élni ezen a pályán?
Nem szükséges a diploma ehhez a pályához, a kollégáim között körülbelül ötven százalék a diplomások aránya. Ugyanakkor nagyon nagy előny tárgyi tudás szempontjából. A zenetörténeti és zeneelméleti háttértudás, amit megkapunk az egyetemen, nagyban megkönnyíti ezt a pályát, valamint van lehetőség nyelvi órákon is részt venni, ami elengedhetetlen számunkra. Ezt a tudást máshol az ember csak jóval nehezebben és költségesebben tudja elérni, amit mi az egyetemen ingyen megkaptunk.
Milyen képességek kellenek a sikerhez?
Az első a hangi adottság, ami még csak egy belépő ebbe a világba. Utána pedig a szorgalom, a folyamatos tanulás, a munka meghatározóak. A nyelvtudás is elengedhetetlen. Én a meglévő német és angol nyelvtudásom mellett jelenleg olaszul, oroszul és franciául is tanulok, hogy olyan magas színvonalon tudjon megszólalni egy-egy szöveg, ami akár egy anyanyelvi közönség számára is élvezhető. Nem mellesleg átélni is könnyebb így egy szerepet.
Vannak negatív oldalai ennek a szakmának?
Folyamatosan ott van a fejünk fölött, hogy vajon meddig fog tartani a pályafutásunk, hiszen az a két kis izom a torokban bármikor feladhatja a szolgálatot. Na meg persze tudni kell embernek maradni, ami néha nehéz egy-egy nagyobb siker után.
Van filozófiád?
Az egyik kedves egyetemi professzorom mondta, hogy ez a pálya - és valószínű nem csak ez - egy sekély patakhoz hasonlítható, amiben vannak száraz és sikamlós kövek. Mi döntjük el, hogy melyikre lépünk, de ajánlatos a száraz köveken járni.
A te pályádon mi számít sikamlós kőnek?
Például elvállalni idő előtt egy nagy szerepet, amire még nem vagyok eléggé felkészülve, vagy túl fiatal vagyok hozzá. Néha nagyon nehéz a száraz követ választani, mert nagy a kísértés, de én eddig mindig azokra léptem.
Mit üzennél annak, aki operaénekesnek készül?
Hogy rettentő sok akadállyal kell szembenézni. Leginkább egy élsportolói karrierhez tudnám ezt hasonlítani: nagyon fontos a napirend, az állandó rutin. Ennek ellenére mégis egy nagyon emelkedett dolog zenélni, énekelni. A közös zenélésnek az élvezete elengedhetetlen, így ajánlom a kamarazenélést mindenkinek. Én sokszor elkövettem azt a hibát, hogy túl nagyot akartam. Nem mindig a sikereket kell hajszolni, inkább kis lépésekben, nyugodtan, megfontoltan és hatalmas türelemmel kell ehhez hozzáállni. Talán a legfontosabb az, hogy kik vesznek körül: a szerető, támogató közeg létfontosságú.
Ajánlanál a hivatásodhoz kapcsolódó könyveket, amelyek nagy hatással voltak rád, vagy amit szerinted érdemes elolvasnia annak, aki erre a pályára készül?
- Renée Fleming: A belső hang
- Birgit Nilsson: La Nilsson - Opera az életem
- Thomas Voigt: Jonas Kaufmann - A tenor
- Michelle Marly: Maria Callas, a Díva
- Batta András: Marton Éva - A mennyei hang