Tanítsunk Magyarországért: Mutassunk Lehetőségeket!

Galgóczi Klaudia, a Tanítsunk Magyarországért program egyik nagykövete, arról számol be, milyen érzés mentornak lenni, a munka pozitívummal és a nehézséggel együtt. Klaudia ötödéves matematika-testnevelés és tanár szakos hallgató a Pécsi Tudományegyetemen.

Miért jelentkeztél a programba?

Már általános iskolában eldöntöttem, hogy tanár leszek. Szeretem, hogy segíthetek másoknak, jó érzés, hálásak is érte. Eredetileg azt gondoltam, korrepetálni fogunk a program során, - ha szükséges, persze e téren is a gyerek rendelkezésére állunk - de a fő cél az, hogy integráljuk őket a közép- és felsőoktatásba, legyen jövőképünk. Utóbbi azért is fontos, mert a környezetükben sokszor nincs is előttük olyan példa, mely megmutatná, hogy lehet máshogy is élni, és milyen életminőséget és világlátást biztosít egy felsőfokú végzettség.

 

Melyik iskolában dolgozol mentorként?

Egyházasharasztiba kerültem, ami egy kis falu, mindössze egy-két utca az egész, van iskola, bolt, posta, templom, közösségi ház és néhány családi ház. Debrecen mellett élek, és itt is vannak nehéz körülmények között élők, de a kettő nem hasonlítható össze. Az Egyházasharasztihoz legközelebb eső nagyobb település Siklós, ami háromnegyed óra busszal.
Az iskolába nem is jár egyházasharaszti gyerek, a környékről származó diákok járnak ide, emiatt az osztályok nem összetartók. A szüleik fele dolgozik, így előttük van példa, de vannak olyanok is, akiknek a családja csak segélyből él, ott a gyerekek nehezebben látják, hogy mi jó a továbbtanulásban.

 

Galgóczi KlaudiaFotó / Pécsi Tudományegyetem Online Magazin

Hogyan fogadtak a gyerekek?
Nagyon kedvesek voltak, már a legelső alkalommal elmesélték, milyen szokások vannak náluk. Könnyen befogadtak, és már egyenrangú félként kezelnek, örülök, hogy a barátjuknak tartanak. Rólunk is szoktak kérdezni, nagyon kíváncsiak.

 

Hány gyerek tartozik hozzád?
Most bővült 18-ra az osztálylétszám, hárman vagyunk mentorok, így mindenkire hat diák jut. Azt, hogy pontosan ki hova kerüljön, egymás között döntöttük el a mentortársaimmal, de a legtöbb alkalommal közösen mentoráljuk az osztályt. Iskolán kívül voltunk egyszer Siklóson pizzázni, egyszer lézertagoztunk, és moziztunk Pécsen. Volt olyan gyerek, aki Pécsett is csak most járt másodszor életében, pedig a falutól csak 40 kilométerre van. Szerintem fontos programokra vinni őket, hogy többet lássanak a világból.

 

Hogy érzed, mennyire sikerült hatni a gyerekekre?
Nem feltétlenül a hatásomra kezdtek el a továbbtanuláson gondolkodni, mert az alapmotiváció a gyereken múlik, én csak erősíthettem őket ebben. Általában szakmát akarnak szerezni, a lányok szépségiparban képzelik el a jövőjüket, a fiúk között az autószerelő, szakács, pincér foglalkozások azok, amiket megvalósíthatónak tartanak.

 

A gyerekekre hogyan hatott a koronavírus-járvány?
Tavasszal voltak olyanok, akiket nehéz volt utolérni, hiszen kevésbé vannak a távoktatáshoz eszközeik. Úgy gondolom, jobb, ha bejárhatnak az iskolába, mert rendszert visz az életükbe. Ősszel majdnem minden héten tudtunk személyesen is találkozni.

 

Ismét toboroz a program. Miért érdemes csatlakozni ?
Bárki számára tökéletes, aki emberekkel szeretne foglalkozni, sokat lehet tanulni belőle. Tanárként pedig kifejezetten érdemes, rengeteget lehet tanulni a gyerekekről és magunkról is. Jó látni, ahogy kimozdulnak a komfortzónájukból, és megmutatjuk nekik a világot, ezzel reményt tudunk adni, hogy van esélyük változtatni, van esélyük egy jobb életre.

Forrás: Pécsi Tudományegyetem Online Magazin