A párkapcsolat hiánya nem egy űr, amit kötelező betöltened!

Természetesen mindkét próbálkozás meddő volt az örökké tartó boldogság szempontjából - hiszen vége lett -, ugyanakkor meglehetősen tanulságos is. A második kapcsolat pusztán véletlenül történt. Megérkezett a lehengerlő férfi, és nem mondtam rá igent, egyszerűen csak nem mondtam nemet.

Én is hiszek abban, hogy egy szakítást el kell gyászolni, időt kell hagyni a sebgyógyulásnak és a történések megértésének - még ha ez nekem soha nem is sikerült. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ez nem egy megszeghetetlen törvény vagy szabály, ami miatt egy tökéletesnek ígérkező partnert vissza kell utasítani. Mert hát sosem lehet tudni, ugye...

Az előbb említett két éves kapcsolatom kialakulásán viszont elgondolkodtam. Akkoriban egy közel négy éves, keszekusza viszony után már egy jó éve szingli voltam. Nem feszített különösebben az egyedüllét - huszonöt éves voltam, rengeteg barát vett körül, állandóan buliztam, pörögtem, és jól éreztem magam. Mindig akadt olyan férfi, aki lekötötte a figyelmemet, de egyik sem fordult komolyra.

Belül nagyjából minden rendben volt. Küzdöttem azért némi önértékelési problémával, de el voltam a magam kis világában. Az ingerek, amik kívülről érkeztek felém, viszont elképesztően nyomasztóak voltak. Családi összejöveteleken állandó téma volt, hogy Aninak van-e már barátja. Amikor erre magabiztosan próbáltam reagálni, hogy nincs, és köszönöm, jól érzem magam egyedül, úgy néztek rám, mint egy leprásra, de minimum úgy, mintha megbolondultam volna.

A barátnőim, akik kapcsolatban éltek, rendre össze akartak hozni a párjuk valamelyik egyedülálló haverjával. A férfiak, akikkel ismerkedni próbáltam, állandóan azt a kérdést tették fel, hogy "egy ilyen lánynak hogyhogy nincs barátja?" Egyszerűen azt éreztem, hogy kilógok a sorból, mintha a párkapcsolat valamilyen kötelező feladat lenne, amit igenis teljesíteni kell.

Ha nincs barátod, akkor biztos nagyon válogatós vagy, vagy nem kellesz senkinek. Ha nem akarsz kapcsolatot, akkor tuti fűvel-fával lefekszel, mert neked senki sem elég. De ha esetleg visszafogottabb természet vagy, akkor biztosan frigid. És ha bármi bajod van, megkapod, hogy rád férne már egy kiadós szex.

Ezeket persze már csak utólag látom, de hova vezettek? Oda, hogy beleringattam magam egy kapcsolatba, amiről már előre tudtam, hogy mi lesz a vége. Nem volt rossz, nem bánom, hogy megtörtént. Csak végiggondoltam: vajon ha nem éget ennyire a külső nyomás, akkor is így alakult volna? Persze nem szeretném a felelősséget a külvilágra hárítani. Sőt, azt is belátom, hogy miután már kapcsolatba kerültem és komolyodott a viszony, én is felültem ugyanarra a hintára, és igyekeztem "megmenteni" a szingli barátnőimet az egyedülléttől.

Azt már megtanultuk, hogy a válás nem tabu, nem szégyen, és ki merünk lépni a sötét kapcsolatokból a fényre. De valahogy odáig még nem sikerült eljutni, hogy egyedül, szingliként élni nem biztos, hogy egyenlő a magánnyal. Vagy azzal, hogy hiányzik valami az életünkből.

Hiszek a szerelemben. Tudom, hogy az a világ egyik legcsodálatosabb dolga, ha van valaki, akivel őszintén szerethetjük egymást. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy itt állok huszonnyolc évesen egyedülállóként, és semmi, de semmi sem hiányzik az életemből. A párkapcsolat "nem léte" nem egy űrt jelent, amit ki kell tölteni. De egy jó (!) párkapcsolat megléte az valami olyan extra, ami az amúgy is teljes életet még boldogabbá tudja tenni.

A cikk teljes terjedelmében és változatlan formában a she.life.hu oldalról került átvételre