Maszkhasználat felsőfokon

Árulkodó tekintetek, bujkáló mosolyok. Nehezebben lélegzünk maszkban, mint anélkül. De mi történik mögötte a lelkünkkel? Visszakapjuk még az arcunkat teljes valójában?

Valószínűleg mindannyian emlékszünk még az idei év elejére, amikor csak távolról érkezett cikkeket lehetett olvasni arról, hogy Vuhanban egy újonnan megjelent vírus miatt extrém állapotok uralkodnak. Az utcákon maszkos emberek lézengtek, a város kihalt, a boltok kiüresedtek. Azt gondoltuk, ilyesmi csak a mozikban fordulhat elő. Lehetőségek tárháza áll előttünk, melyik katasztrófa filmet választjuk az esti popcorn mellé, vagy éppen fordítva. Néhány hónap elteltével azonban mindez már testközelből is valósággá vált, nem csak a távoli Kínában.

A maszk azóta az egész világon a mindennapjaink részévé vált: már nem vagyunk zavarban, ha fel kell venni, a lakás különböző pontjain több is fellelhető belőle, de a kabátzsebünkben és a táskáinkban is akad 1-1 példány, a biztonság kedvéért.

Megszoktuk, mert szükséges volt, de vajon foglalkozunk azzal, hogy érzelmileg milyen hatással van ez ránk?

Sok helyen az előírás úgy szól: „orrot és szájat eltakaró maszk használata kötelező". Az arcunk kétharmadát tehát befedjük, mert nincs más választásunk. Megtesszük egymásért, megtesszük mindannyiunkért. Nem érezzük már magunkat igazán biztonságban, ha túl közel kerülünk egymáshoz; régi jó barátok is elkezdenek félni egymástól. Elrejtőzünk a maskara mögé, mert az megóv. Vészes sebességgel terjed a bujkálás jelensége, mint olyan, hisz' úgyis csak a szemünk látszódik ki, úgysem ismer fel senki. „Majd beszélünk telefonon, videochat-en, otthonról".

Pedig maszkban pont ugyanúgy felismerjük egymást, mint bármikor máskor.

Kicsit olyan ez, mint amikor egy ismerősünk nyáron a napszemüveg mögé bújva próbálja elfelejteni a köszönést, pedig a fizimiskáján tisztán látszik a felismerés. Hiába minden, jól tudjuk, hogy ki áll mellettünk a megállóban is. A mémeken nyilván egyszerűbb a fotelből mosolyogni, hogy a nézéséről meg a járásáról bárki könnyedén beazonosítható, de az igazság az, hogy a tekintet tesz bennünket igazán egyedivé. Sokszor halljuk, hogy a szem a lélek tükre, de nem vesszük komolyan. Pedig most itt van a lehetőség és nem használjuk ki eléggé. A szem észrevesz, köszön és mosolyog. Összetart minket, mert mindannyian egy cipőben járunk. A minap egy gyengén látó úrral találkozva a boltban, pont ugyanúgy derült fel a mimikája a beszélgetés során, mintha ő is látta volna a maszk nélküli arcomat. Valószínűleg tisztábban látta is, mint bármelyikünk.

Fotó / Shutterstock

Vegyük észre egymást, mert minél nagyobb a távolság, annál körülményesebb lesz az egymáshoz visszavezető ösvény is. Hosszú lesz a tél, de együtt rövidíthetünk rajta. A maszk csak egy fontos eszköz a vírus terjedésének megakadályozásában.

Mögötte ott vagyunk azonban mi magunk is.

Magyar Krisztina