Tényleg ugyanott tartunk, ahol egy évvel ezelőtt?

Üres polcok a kézfertőtlenítő sorokon, pánikszerű liszt- és wc-papír vásárlás, világvége hangulat és bizonytalanság: ezek törtek ránk egy évvel ezelőtt, döbbenetes hirtelenséggel és egy váratlan hurrikán elsöprő erejével. Néhány gondolat a karantén egy éves évfordulójára.

Egy éve ilyenkor semmit nem tudtunk az újonnan megérkezett vírusról. Láttuk, hogy Kínában apoklaiptikus hangulatban, maszkban lézengenek néhányan az üres utcákon, képek alapján jogosan gondolhattuk, hogy az emberiség fele már kihalt és a másik fele most következik. Aztán Olaszország is gyorsan elesett, amivel a helyzet vészes sebességgel közelített a komfortzónánk külső határai felé. Éreztük, hogy most jött el a pillanat, amikor majd mi is megtapasztaljuk, milyen volt a csata helyzet nagyanyáink és dédapáink idejében.

Viszonyítás kérdése

Érdemes gyorsan leszögezni: a jelenlegi állapot meg sem közelítette felmenőink háborús körülményeit és valószínűleg nem is fogja. Bár egyértelmű tény, hogy ezzel a vírussal történelmet írunk, azért lássuk be, nem tehető fel a mérleg egyik nyelvére, hogy #maradjotthon a kanapén, a másikra pedig, hogy #húzd.meg.magad.a.pincében, ha túl akarod élni. Bár az elmúlt időszakban mindenkit alaposan kifacsart ez az állapot, jöjjön egy kis összefoglaló arról, hogyan változott meg az életünk 2020 márciusában.

Nemzeti ünnep a karantén kezdetekor
Nulladik nap, az éppen vasárnapra eső március 15-i nyilvános ünnepségeket lefújták, egy nappal később pedig bezárt az összes iskola, óvoda, munkahely. Ezen a napon 32 beteget regisztráltak, és meghalt az első magyar áldozat koronavírusban. Március 17-én bejelentették, hogy a 2020-as labdarúgó Európabajnokságot elhalasztják egy évvel a covid miatt. Ez már tényleg a vég.

Hogyan tovább?

Aki tehette, home office üzemmódba kapcsolt és elképzelése sem volt róla, hogy ez hetekig, vagy hónapokig fog tartani. Az azóta eltelt idő alatt átélt bizonytalanság még most sem adta meg a választ, hogy mikor lesz már vége, ha egyáltalán lesz olyan? Valószínűleg sokan vagyunk olyanok, akik tavaly ilyenkor a bezárkózás elején gyors naplóírásba kezdtünk, még azok is, akik egyébként semmilyen körülmények között nem ragadtak volna tollat. Az eleinte még izgalmasnak is mondható körülmények pár hétig ugyan lázban tartották a lakosságot, de hónapok múlásával elfogyott az erő, a kreativitás és az egyre unalmasabbá váló életünk adminisztrációja. Egy idő után ugyanis nem igazán volt mit papírra vetni.

Technikai kérdések

Ugyanaz a munkatempó, ismert otthoni közegben, megszokott családtagok társaságában. A dolog ambivalenciáját az adta, hogy ebben a formában mégis vállalhatatlan volt a munkatempó, szokatlan a helyszín és bosszantó a közeg. Utóbbi nyilván polgárpukkasztó gondolat, ha a saját családunkról beszélünk, de lássuk be, viszonylag gyorsan egymás idegeire tudunk menni ilyen helyzetben, legszorosabb szeretteinkkel is. Itt azonban még mindig próbáltunk pozitívak maradni: dalok születtek otthonról macinaciban, együtt tapsoltunk az erkélyen minden este nyolckor az egészségügyi dolgozók tiszteletére és együtt gyártottuk a mémeket végtelenített mennyiségben.

Átalakult az életünk. Elfogyott az erőnk, a türelmünk, a kapcsolataink, a munkánk, a kedvünk.Fotó / shutterstock

A nyitás pillanatai

Olyan volt, mint szilveszterkor a visszaszámlás. Május 18-án, hatvanhárom nap karantén után úgy tűnt, újraindul az élet. Budapesten is kinyithattak a vendéglátó egységek teraszai és nem kellett különösebb indok az utcára lépéshez sem.

Tényleg mikor lesz vége?

A nyári lazítások után azt gondolhattuk, hogy túl vagyunk rajta, de tévedtünk. Elindult a második hullám, egyre több szó esett a vakcinákról és anélkül, hogy felocsúdtunk volna, már bele is csöppentünk a harmadik hullámba. Egy korábban készült filmet már csak csodálkozva tudunk megnézni, ha abban tömegrendezvényes jelenet van: "jé micsoda fertő volt itt!". Átalakult az életünk. Elfogyott az erőnk, a türelmünk, a kapcsolataink, a munkánk, a kedvünk. Szektorok mentek tönkre és családtagok haltak meg.Nem sokat bírunk már. Átverve érezzük magunkat, mert mindig azt hisszük, "ez most az utolsó", többet már nem kell majd kibírni, utána jobb lesz.

A vírus viszont nem fog eltűnni, meg kell tanulnunk együtt élni vele; már ha eddig még nem tettük meg. Tartsunk ki, mindenkinek nehéz valamiért, próbáljuk meg támogatni egymást! A vihar elcsendesedése után is lesz még feladat; össze kell takarítani a romokat, lelkünk széthullott darabjait.